Bruno Ferrero: A sziget



“Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.

A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett.

A szeretet megszólította:

– Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

– Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

– Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

– Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! – Válaszolt a Büszkeség, – itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

– Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

– Oh Szeretet !- mondta a Bánat- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.

Hirtelen megszólalt egy hang:

– Gyere Szeretet, én elviszlek téged!

Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

– Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

– Az Idő volt- mondta a Tudás.

– Az Idő?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az Idő?

A Tudás válaszolt: – Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az életben a Szeretet!”

Válasz

Gyuri, a 13 éves fiú, anyjával sétálgat a folyóparti fövenyen. Egyszer csak anyjához fordul és megkérdezi: - Anya, hogyan lehet megtartani a barátomat, ha egyszer már sikerült találnom egyet? Az anya egy-két másodperc gondolkodás után lehajol és mindkét kezével merít a homokból. Majd mindkét tenyerét az ég felé tartva, egyiknek az ujjait kezdi összeszorítani: a homok kezd kipréselődni az ujjai közül. Minél jobban szorította őket, annál több homok préselődött ki a tenyeréből. A másik tenyerét ellenben csak lazán szorította össze: a homok mind benne maradt. Gyuri elámulva nézte, mit csinál az anyja. Majd így kiáltott: - Anyám, megértettem.

Válasz

A gyógykezelés

Az orvos csalódottan rázta meg fejét. Betegén a javulás legkisebb jele sem látszott. Immár tíz napja, hogy az idős úr semmiféle gyógykezelésre nem reagál. Teljesen elhagyatottan feküdt a kórházi ágyon, úgy tünt, ereje sincs már, hogy életéért küzdjön. Elfáradt, beletörődött sorsába.
A következő napon az orvos ismét megrázta a fejét, ám ezúttal az őt ért meglepetéstől. Az idős úr minden életfunkciója a normális értéket mutatta. Párnájára támaszkodva ült az ágyon, teljesen visszanyerve egészséges színét.
- Mi történt Önnel? - kérdezte az orvos. - Tegnap már teljesen feladtuk a reményt, most pedig minden tökéletesen működik. Mi történt?
Az öregúr mosolyogva bólintott:
- Igaza van, doktor úr, tegnap valami történt: meglátogatott az unokám, aki azt mondta nekem: "Ó, nagypapa, haza kell jönnöd, gyorsan, mert elromlott a biciklim".

Bruno Ferrero

Válasz

Egy fiúcskának érdekes álma volt. Meg akarta keresni a világ közepét. Elköszönt szüleitől és nekivágott az útnak. Napokat és heteket gyalogolt, amikor meglátott egy földművest. Azonnal megkérdezte tőle, hol van a világ közepe.
- Csak menjél még nyugodtan előre.
A fiú nem zavartatta magát, hanem kitartóan gyalogolt.
- A nagy vízen is át kell menned - mondta neki a tengerész. A fiú már gondolta, hogy hamarabb kimegy a világból, mint hogy annak a közepét elérje.
- A világ közepe felé vezető út a sivatagon át vezet - mondta neki a tevehajcsár. Végre találkozott egy bölcs remetével, aki megmondta neki az igazat:
- A világ közepe nem itt van, sem ott, hanem mindenhol.

Válasz

Apád karjai

Az éjszaka közepén az egyik házban tűz ütött ki. A lakók, felnőttek és gyermekek, kíváncsian figyelték a tűz terjedését.
Ijedten észlelték, hogy az ötéves gyermek hiányzik. Úgy adódott, hogy a gyermek félelmében nem a kijárat felé igyekezett, hanem a felső emeletek felé. A szülők rettegve néztek egymásra. A tűzoltók sem mertek a gyorsan elharapódzó tűz felé közeledni.
Észrevették, hogy az utolsó emeleten az ablakból a fiúcska segítségért kiáltott.
-Ugorj le! - szólt az édesapa.
A gyermek csak a lángokat látta az édesapja hangját hallotta.
Az apja válaszolt:
-Én viszont jól látlak és ez elegendő, azonnal ugorj le.
A gyermek leugrott. Édesapja biztos karokkal ölelte magához a zuhanó gyermeket.

"Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan." (A. S-Exupery: A kis herceg)

Bruno Ferrero nyomán

Válasz

A tüskés bozót

A hegy lábánál nőtt meg, szellő és napsütés kényeztette. Először még csak gyenge zöld csíra volt, később ágai ormótlanná váltak, összetekeredtek, szúrós tüskék nőttek rajtuk. A madarak és a birkák gyűlölték, mert valahányszor csak hozzáértek, tollakat, vagy gyapjút tépet ki belőlük. Még a kecskék is messze elkerülték, pedig ők nem kényesek, még a követ is lelegelnék.
A többi cserje és bokor virágokkal és szép levelekkel ékeskedett, némelyek még gyümölcsökkel is. A mi szegény cserjénknek meg csak tüskéje volt. Az esti szellő a többiek megvetését és csúfolódását hozta feléje.
De amikor Isten Mózessel akart beszélni, az egyszerű bokrot választotta a hegy tövében.
És a bokor Isten trónjává vált, ragyogóbb lett, mint a nap, csillámlott és tüzelt, mintha minden egyes tüskéje olyan drágakővé változott volna, amelyen a tiszta fény tükröződik.

Bruno Ferrero nyomán

Válasz

KIS LÉPÉSEKKEL

Egy fiatal diák, akiben nagyon élt a vágy, hogy tegyen valamit az emberiség javára, felkereste egyszer Szalézi Szent Ferencet és megkérdezte tőle:
- Mit kell tennem az emberiség békéje érdekében?
Szalézi Szent Ferenc mosolyogva azt válaszolta neki: - Ne csapd be magad után olyan erősen az ajtón…

Mindig a kis kellemetlenségekből lesznek a nagy veszekedések. Sok válás az ágy alatt felejtett zoknik miatt kezdődik. De a nagy szerelmek is sok apró dologból születnek.

Válasz

A JÓ INDOK

Mondja, kérem, nem hagytam magánál véletlenül az ernyőmet? – kérdezte egy hölgy, aki a környéken lakik, s kevéssel előbb járt nálam.
De igen – válaszoltam.
Nagyon megköszönte, majd hozzáfűzte: - Maga aztán becsületes ember! Egy sereg embert megkérdeztem már, hogy nem hagytam-e nála az ernyőmet, s mind nemmel válaszolt.

Egy teknősbéka vidéken tengette békés életét. Egyszer meghívást kapott unokahúgától, aki a városban lakott: jöjjön el hozzá, látogassa meg. Arra gondolva, hogy nem árt világot látni, a vidéki teknősbéka elfogadta a meghívást.
A távolság nem volt nagy közöttük, egy kilométernél alig több. De gondolta, hogy azt rövid idő alatt meg tudja majd tenni. Ezért csak másnap reggel indult útnak.
- Az én biztos és kitartó lépteimmel – gondolta – még délelőtt biztosan megérkezem. Épp időben, hogy asztalhoz telepedhessek.
Dudorászva indult el.
Egy lépés, két lépés, három lépés… Dél körül járt már az idő, és a teknős csak alig pár métert haladt előre.
Midőn egy toronyból fülébe csengett a déli harangszó, kifakadt:
- Milyen ostobák! Még alig egy órája, hogy elindultam hazulról, és már húzzák a delet. A toronyórák biztosan rosszul járnak s a harangozók mind részegek!
És csak lépegetett, lépegetett… A nap lenyugodott és vibrálva feltünedezett a csillagok. A teknős pedig még a fele úthoz sem ért.
Még dühösebb lett, mint délben és újra kifakadt: - A világ sem az már, ami régen volt! A nap hamarabb nyugszik, a csillagok előbb feljönnek és a nappalok sem tartják meg a szokott rendet!
És dünnyögve tovább indult útján, szidva a girbe-görbe és köves utat.
Mindig találunk valami jó okot, hogy rosszat gondoljunk.

Válasz

A FELHŐ ÉS A DŰNE

Egy igencsak fiatal felhőcske (de hát mindenki nagyon jól tudja, hogy a felhők élete rövid és mozgalmas) először nyargalászott fenn a magasban, néhány igen nagyra dagadt és bizarr felhő társaságában.
Midőn a nagy Szahara sivatag fölött haladtak, társai, akik már tapasztaltabbak voltak, egyre biztatták: - Szaladj csak, szaladj!
Ha megállsz, elvesztél.
A felhőcske azonban nagyon kíváncsi volt, mint a fiatalok általában, és lesiklott a vágtató bivalycsordához hasonló gomolygó felhők alá.
-Mit művelsz? Hová mész?- vicsorgott vissza rá a szél.
A felhőcske azonban igen megtetszettek az aranyló homokdűnék: valóban elragadó látványt nyújtottak. Lassan-lassan föléjük ereszkedett. Úgy tűnt, hogy megannyi széltől cirógatott aranyfelhőre talált bennük.
Egyikük rámosolygott. – Szia – mondta neki. Nagyon bájos dűne volt. Épp akkor formálta a szél, aranyló fürtjeivel játszadozva.
- Szia. Az én nevem Felhő - mutatkozott be a felhő.
- Az enyém meg Dűne - hangzott a válasz.
- Hogy megy a dolgod ott lenn?
- Mendegél… Nap és szél. Néha túl meleg van, de azért minden rendben. És a tied?
- Nap és szél… nagy vágták az égen.
- Az én életem igen rövid. Ha megjön a nagy szél, lehet, hogy el is tűnök.
- Sajnálod?
- Egy kicsit. Olyan, mintha semmire se kellenék.
- Azt hiszem, rövidesen én is esővé változom és leesem. Ez az én sorsom.
A dűne habozott egy pillanatig, aztán azt mondta: - Tudsz róla, hogy mi úgy hívjuk az esőt: mennyország?
- Nem is tudtam, hogy ilyen fontos vagyok – mosolygott a felhő.
-Egy-két idősebb dűne elbeszéléséből tudom, mennyire jótékony az eső. Akkor csodálatos dolgok borítanak be minket, amiket úgy hívunk, hogy „fű” és „virágok”.
- Ó, igen, ismerem őket.
- Valószínűleg, én nem fogom megismerni őket soha – fejezte be szavait a dűne.
A felhő gondolkodott egy darabig, aztán megszólalt: - Tulajdonképpen én is rád hullajtanám az esőmet…
- De akkor meghalsz…
- Te pedig kivirulsz – szólt a felhő és lassan kezdett átváltozni jótékony esővé.
Másnap a kis dűne csupa virág volt.

Az általam ismert legszebb imák egyike így szól: „Uram, tégy engem lámpássá. Elégek ugyan, de világítok másoknak!”

Válasz

BRUNO FERRERO: AZ ÜRES SZÉK


Egy idős ember súlyosan megbetegedett. A plébánosa elment hozzá, hogy meglátogassa otthonában. A szobába lépve szeme egy üres széken akadt meg, amely szokatlanul állt ott a beteg ágya mellett. Meg is kérdezte a beteget, mire kell neki az üres szék.
A beteg elmosolyodott, majd gyenge hangon válaszolt: - Azt szoktam képzelni, hogy Jézus ül a széken. Vele beszélgettem most is, mielőtt ön bejött hozzám… Hosszú éveken át nehézségeim voltak az imádsággal. Egyszer aztán az egyik barátom megmagyarázta, hogy az imádság nem más, mint beszélgetés Jézussal. Ezért hozzászoktam, hogy azt képzelem, Jézus ül a széken velem szemben. Vele beszélgetek s várom, mit válaszol szavaimra. Azóta semmi nehézségem nincs az imádkozással.
Néhány nap múlva az öreg ember lánya csengetett a plébánián. Azért jött, hogy a szomorú hírt közölje a plébánossal: meghalt az édesapja.
Elmondta: - Egy-két órára magára kellett hagynom. Mire visszamentem hozzá, már halott volt. A feje arra az üres székre támasztva nyugodott, aminek állandóan ott kellett lennie az ágya mellett.

Válasz