Lesznek percek az életben, amikor rádöbbensz, mennyit változtál te, és mennyit a világ egyetlen fájó pillanat alatt.

Amikor már csendben vagy ott, ahol egykor még zokogva kértél, vagy emelt fejjel sétálsz el onnan, amit egykor a végállomásnak hittél.

És igen, lesz, amikor nevetsz azon, amin korábban sírtál, és legyintesz azon, amit régen a világ végének éreztél. Mert eljön a perc, amikor megérted, az élet folyik tovább.

És nem lesz mindig minden könnyű, és szép, de mindig van út!

Tudnod kell

Ha még nyitva áll előtted a jó szülői ház,

s abban van, aki téged örvendezve lát,

nincs okod panaszra, sem boldogtalanságra,

mert nem vagy egyedül a bizonytalanságba.

Hisz van, aki meghallgat, ki fejed megsimítja,

ha érzed, hogy szíved bánat szomorítja,

s ha úgy érzed, mindenki ellenséged lett,

még az is, kit szerettél, s ki téged szeretett.

Egyet tudnod, ha a világ, ellenséged is,

lesz olyan, ki begyógyítja az élet sebeit,

mert amíg a jó szülői házban él, anyád, apád,

szemedben a könny is csak futva szalad át.

A mosoly

- Te mindig mosolyogsz.

- Legtöbbször, de nem látnak mindig.

- Akkor azért mosolyogsz, mert látnak?

- Nem. Azért mosolygok, mert az kihívás.

- Kihívás?

- Az. De nem a most divatos álvicsorítós mosoly.

- Hanem?

- Az őszinte. Sírni könnyű, de őszintén mosolyogni akkor, amikor sírni volna kedved, az döntés, elhatározás és kihívás.

- Furcsa vagy. Mindenki inkább sír és sajnáltatja magát.

- ...és azzal megoldott bármit is?

- És te a mosolyoddal?

Ez a videó egy elképzelt beszélgetés Istennel. Megtudhatjuk belőle,  hogyan lát az Úr minket,  és útmutatást ad,  hogyan  kellene élnünk.

Istenem!

Mi az amit Rosszul  csinálunk mi emberek?

Miért ilyen  nehéz az élet?

Gyermekem!

Elárulom mik a legnagyobb hibák, amit elkövettek,  ami miatt boldogtalanul éltek...

Nem szerettek gyerekek lenni, siettetitek a felnőtté  válást, majd visszavágyódtok a gyermekkorba.

Éljetek mindig gyermekként, és gyermekeiteket is  úgy neveljétek!

A 101-es szoba

   A háromágyas szoba csendjét rekedt nyöszörgés zavarja meg. F. úr morogva fordul a másik oldalára. Egy hete fekszik itt, a fullasztó kis kórteremben. Mi mást is tehetne, mint hogy alszik. Alszik, amikor csak lehet.– Ha hagynák – puffog magában. 

   Mérgesen sandít a szemközti ágyra. Már tudja, mi következik. Nem lepődik meg, amikor a másik sarokban csikordul az ágyrács. Vékony, beesett arcú betegtársa sietve bújik kockás, elnyűtt papucsába, s a nyöszörgőhöz siet.

Amit még ma megkéne tenned

Ostobák vagyunk, mi emberek. Mindig csak annak tudjuk a valódi értékét, amit elveszítünk, vagy amit nem kapunk meg. Amit épp birtoklunk, azzal könnyelműen bánunk, ahelyett, hogy megbecsülnénk. 

Nem mondjuk el, annak, akit szeretünk, mert hát, úgyis tudja ő, és különben is ott van a holnap. Pedig a holnap nem is biztos, hogy létezik. 

Nem figyelünk oda arra, aki sír, és lehet, hogy később nem lesz, aki a mi könnyeinket törölje le. 

Azt mondjuk, ha megkapnám ezt vagy azt, mennyire jól bánnék vele, mennyire vigyáznék rá.